Mint a szélvész. Az elmúlt 3 hetem mint egy szempillantás, úgy elillant. A rossz, hogy a hétvégék is.
A legutóbbival sem volt ez másként. Szombaton kettesben voltunk Louise-szal, nevettem rajta sokat, mert hihetetlenül unatkozott. A hétvégéi a gyerekekből áll, és most, hogy azok az apjukkal egy repülő-shown voltak, élvezhette volna a szabadságot. Ezzel szemben csak kínlódott. Hál' istennek nekem ilyen problémáim nincsenek, semmi értelmeset nem csinálok, mégsem unatkozom. Csak kikapcsol az agyam. Vagy kapcsolna, ha közben nem jönnének a rossz hírek otthonról, ami miatt fájhat a fejem. De no para, nincs nagy baj, csak mindig történik valami...
A hétköznapi eseményekre a közelgő nyári szünet nyomta rá bélyegét. Ugyanis még egy fél nap holnap, aztán 6 hét szünet. Nem lesz egyszerű, már most látom. Főleg, hogy a kölkeim egy kicsit kifordultak magukból, és nemhogy rám, de még a szüleikre se hallgatnak mindig. A tegnap volt a legnehezebb. Előbb Alex csapta ki a hisztit, és már kezdte, hogy I hate...(igen, a "you"-t visszafojtotta), mire megnyugtattam, hogy egész nyugodtan. Aztán Charlotte vette elő a megsértett hercegnő oldalát, amit a legjobban utálok. Bár a végén meg se tudta mondani, mi baja. De az ilyen napok teljesen kimerítenek, úgy éreztem magam este, mint egy mosott hulla.
Szóval ilyen szempontból nem várom a szünetet, mert ki tudnak csinálni. A másik része a dolognak, hogy az agyam folyamatosan kattog, hogy mivel kössem le őket. A négy fal közé nem lehetnek bezárva, de nagyon aktív programot se tudok tervezni Alex rossz lába miatt. Persze van pár ötlet, de nem tudom, kitart e a végéig. Őszintén szólva nagyon remélem, hogy a szünidő is csak úgy elrepül...
Egyéb események:
Más is kicsinál. Konkrétan apuka. Ignorál, nem kicsit. És mivel más eget rengető probléma szerencsére nincs, ez a középpontba furakodja magát. Máskülönben nem biztos, hogy negyedennyire is frusztrálna. De az olyan dolgok, hogy ő kihangsúlyozza, hogy magának és Louise-nak csinál vacsorát, vagy inkább 5 méterre odébb eszik tálcáról, mint hogy velem egy asztalhoz üljön, esetleg személyesen beszéljen velem, ne a gyerekekkel hívasson fel, hogy ők ma nem esznek itthon... Tudom, hogy én itt soha nem leszek teljes értékű családtag, és nem hiszem hogy tudnám valaha valahol is annak érezni magam, de nem szeretem, ha azt éreztetik velem, hogy én "csak az au pair" (vagy a cseléd) vagyok. És talán azért bosszant ez ennyire, mert az elején ez még nem így volt. Valami megváltozott, és nem tudom, miért. Tudom, hogy már panaszkodtam erre nektek, de egyszerűen nem tudom nem foglalkozni vele. Minden nap ezt tapasztalom, és amikor már reggel kapom a köszönök-mert-muszáj dolgot a lenéző körítésben, elborul az agyam és a napom el van baszva. Kedden ez annyira kiült az arcomra, hogy amikor megjött James, az első kérdése az volt, mi a baj. Na hát pont neki nem beszélhetek ilyesmiről, szóval csak igyekeztem kimenteni magam. De már itt a példa előttem:
Más. A drága gyerekem majdnem felgyújtotta a házat. Ezt úgy sikerült, hogy azt gondolta, jó ötlet a nedves kéztörlőt a led-lámpára felakasztani. Amikor kiderült a baj, a kéztörlő fele már csak hamu volt. És mint kiderült, 2 évvel ezelőtt egy kísértetiesen hasonló dolog esett meg, akkor is Alex hibájából. Nagyon nagy szerencse, hogy nem lett nagy baj. Másként hirtelen hajléktalan lennék...
Még olyan sok mindent akartam írni, de elillantak a gondolatok. Mindig megfogadom, hogy sűrűbben írok, de persze mindig közbejön valami..
Holnap egy kis extra melóm van estére, szombaton egy ebédre majd este egy szülinapi partira vagyok hivatalos... Majd mesélek!
Puszó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése