2011. július 29., péntek

24 óra

Azt hiszem az elmúlt 24 óra eseményei megérdemlik, hogy megemlítsem őket.
Tegnap újra itthon voltak a gyerekek. Megint a Black Parkba készültünk de ezúttal nem egyedül,. Jött Claudia is a gyerekeivel, akik ugye az én kölkeim uncsitesói. Mire mind odaértünk, már dél volt. Nem tudom miért, de fura hatása van az erdőnek. Állandóan éhesek vagyunk. Én is, és a gyerekek is. Egy hatalmas táskát vittem kajával teli, de fél 3ra már csak egy mandarin árválkodott benne. Összességében a nap megint jól eltelt, a gyerekek eljátszottak együtt, mi elcsevegtünk Clauval, és mind jól el is fáradtunk. Fél 5re értünk haza, 5kor már a hiszti ment, hogy ők éhen akarnak halni. Szóval gyorsan kivettem egy kis lasagne-t, megvacsiztunk és én elszivárogtam.
Igencsak igyekszem időben lefeküdni mostanában, mert kevés dolgot utálok jobban a kimerültségnél. 10 után nem sokkal álomra is hajtottam a fejem. Majd a nagy éjszakában 2.47kor felébredtem. Először azt hittem, csak a szokásos ébredés, ritkán alszom át megállás nélkül az éjszakákat. Aztán hamar kiderült, hogy ezúttal másról van szó. Anyuka este elment egy barátnőjével, és úgy sejtem, akörül ért haza. De amit már én realizáltam, az a veszekedés volt. Persze rám is a lehető legjobbkor jön a pisilhetnék, de bolond lettem volna kitenni a lábam a szobából. A papírvékony falak miatt ugye nem sok minden marad rejtve előttem, de sajnos (vagy szerencsére) a balhé okát nem tudtam kideríteni. Viszont volt kiabálás, dobálás, ajtócsapkodás, sírás, aminek köszönhetően a gyerekek is felébredtek. nem sokkal azután, hogy rájöttem, ma éjjel a szülők külön alszanak, elnyomott az álom.
Valami mókásat álmodtam és jókedvűen ébredtem. Míg eszembe nem jutott az éjszaka. Aki ismer az tudja, hogy nagyon utálom a feszültséget magam körül. Lementem a kávémért, síri csönd. 10 perc múlva még mindig. Pedig mindenki itthon volt, de én senkit nem láttam és nem hallottam. És ha minden reggel a zsivajra ébredsz, ez nagyon fura tud lenni. Felöltöztem és rendbe szedtem magam, lecsattogtam a konyhába. Apuka a telefonon lógott, esély nem volt köszönni. Fél órát csücsültem az ebédlőben, várva, hogy valami történjen. Végül aztán mindenki előkerült. De legszívesebben eltűntem volna onnan. A feszültséget harapni lehetett, én nem tudtam mit mondani, a szülők se, a percek hihetetlen lassúsággal vánszorogtak. Azt sem tudtam, hogy általánosságban mi van, mert 8kor egyedül szoktam maradni a gyerekekkel, most 9kor még mindenki otthon volt, holott ennek ma nem így kéne lennie. Mikor láttam, hogy anyuka a lunch-box készítéssel az utolsó feladatot is elvégezte helyettem, végképp tudatosult bennem, hogy ma megint feleslegesen keltem fel. Csak ültem és pislogtam, igyekeztem láthatatlanná válni, nehogy a végén rajtam csattanjon az ostor.
Végül aztán mindenki ment az útjára, anyuka pihen a szobájában, én mindjárt vasalok. És várom, hogy ez a légkör csak úgy elillanjon. Komolyan nem érdekel, min vesztek össze, vagy hogy megbékéltek e már azóta. Csak attól tartok, hogy rajtam fog lecsapódni a dolog. Bár, ha őszinte vagyok, inkább rajtam, mint a gyerekeken, nem igaz?
Remélem a hétvégén minden helyrerázódik, én is kikapcsolom az agyam. A vidámpark és Edina remek megoldás erre a feladatra.
Ti is legyetek jók,csak semmi balhé!!

2011. július 27., szerda

szép napok

Itt vagyok!
Írok már egy kicsit nektek, mert annyi minden történt a hétvégén és utána, hogy lassan már le is vagyok maradva.
Szóval péntek este volt egy kis plusz munka, 2 utcával odébb mentem szittelni. A gyerekekkel semmi gond nem volt, pedig ott három is van, de nagyon édesek. A szülők sem hazudtolták meg magukat, azt mondták, hogy későn jönnek, és így is lett. A fél 8as műszakról éjfélre értem haza. De a kis extra pénz mindig jól jön, és legalább a könyvemmel is jól haladtam. 
Szombaton 10 körül észhez tértem, tébláboltam egy kicsit, majd elkezdtem készülődni. Emiékhez voltam hivatalos magyar ebédre. Jó néhány barátját meghívta, mindannyian 30-as korosztály. Ott volt Judit a párjával Lacival, és a kislányukkal, Vikivel. Szilvi a két lányával, Ivett a férjével és a 2 gyerekével, Zsuzsi a pöttömmel, Réka, na és persze Emi családja, szóval voltunk egy jó páran.  A menü bableves, slambuc és 3 féle cheesecake volt. Szóval be is zabáltam rendesen... Bár ha őszinte vagyok, mivel elég más területekről származunk, így nem  teljesen az én ízlésem volt a kaja. De ezt és a bográcsozás tömény füstjét leszámítva nagyon jó kis délutánra sikeredett. Mindenki a környéken lakik és egytől egyik nagyon kedvesek voltak, remélem mihamarabb újra találkozunk!!
Este mentünk High Wycombe-ba ünnepelni Anna elmaradt szülinapját. Emiékkel megbeszéltük, hogy együtt megyünk és jövünk, így legalább megoszlanak a taxiköltségek is. De mivel 7re értem haza, és tudtam, hogy kb. 8ra kész kell lennem, volt rohanás ezerrel. Ott is be lettünk mutatva pár embernek. Illetve pár szingli férfinak. Kár, hogy csak a kedvességgel nem lehet levenni a lábamról... Rengeteget ittam, de komolyan. A nagy nehéz kaja csak úgy szívta az alkoholt magába... :D Összességében az este is elég jó volt, a végére be is csiccsentettem picit... :D 
Szóval a vasárnap azzal telt, hogy megpróbáltam észen tartani magam... Újabb nap pocsékba ment, pedig még az idő is de szép volt!!!
És igen, itt a nyári szünet is már. Hétfőn tábor, kedd teljes nap. Mivel az idő egész elfogadhatónak tűnt, ezért elmentünk a közeli parkba. A neve Black Park. Aki esetleg a közelben lakik, annak ajánlom figyelmébe!!! Bájos kis erdő egy tavacskával, fenyőkkel és páfrányokkal, kis ösvényekkel, na és persze nem utolsó sorban egy nagyon vagány játszótérrel. De persze nem is az én gyerekeim lettek volna, ha nem unják meg 2 óra hossza alatt. De mivel én úgy számoltam, hogy egész nap ott leszünk, piknikeztünk, és sétálni kezdtünk. A vége az lett, hogy új barátokkal karöltve a kölkök egy hatalmas bunkert építettek. És igen, nyilván a fényképezőgépem érzékeny az erdőkre, mert megint most merült le az aksi.... Azért itt egy pár kép kedvcsinálónak: 




Meg kellett dicsérnem magam, ugyanis az egész napos parkozás olyan jól sikerült, hogy a drágáim majdnem elaludtak a hazafelé vezető úton délután 4kor.
Estére megbeszéltük Claudiával, hogy elmegyünk egy kicsit csavarogni, mert ezer éve nem találkoztunk. Jött is értem fél 8ra. Végül Uxbidge-ben kötöttünk ki. Megittunk egy italt, majd beültünk a Bridgemaid című mozira. A pénztáros fiú annyira szimpinek talált minket, hogy még diákjegyet is kaptunk. Háromnegyed egyre értem haza, de egy cseppet se bánom. Annyit trécseltünk és nevettünk Clau-val, hogy már tudtam, ez hiányzott.
Ma újra tábor, én csak takarítottam, ezerrel... De nagyon messze van még a nyári szünet vége!!!
Csak az vigasztal, hogy Louise úgy gondolja, hogy ez kemény munka, így azt mondta ezt majd még anyagilag is honorálni fogja! 
Na és a másik dolog: bár most nyáron haza nem megyek, hamarosan meglátogatom az én régi barátnémat Dublinban!!

Még is szép az élet, nem igaz?

2011. július 21., csütörtök

Repül az idő

Mint a szélvész. Az elmúlt 3 hetem mint egy szempillantás, úgy elillant. A rossz, hogy a hétvégék is.
A legutóbbival sem volt ez másként. Szombaton kettesben voltunk Louise-szal, nevettem rajta sokat, mert hihetetlenül unatkozott. A hétvégéi a gyerekekből áll, és most, hogy azok az apjukkal egy repülő-shown voltak, élvezhette volna a szabadságot. Ezzel szemben csak kínlódott. Hál' istennek nekem ilyen problémáim nincsenek, semmi értelmeset nem csinálok, mégsem unatkozom. Csak kikapcsol az agyam. Vagy kapcsolna, ha közben nem jönnének a rossz hírek otthonról, ami miatt fájhat a fejem. De no para, nincs nagy baj, csak mindig történik valami...
A hétköznapi eseményekre a közelgő nyári szünet nyomta rá bélyegét. Ugyanis még egy fél nap holnap, aztán 6 hét szünet. Nem lesz egyszerű, már most látom. Főleg, hogy a kölkeim egy kicsit kifordultak magukból, és nemhogy rám, de még a szüleikre se hallgatnak mindig. A tegnap volt a legnehezebb. Előbb Alex csapta ki a hisztit, és már kezdte, hogy I hate...(igen, a "you"-t visszafojtotta), mire megnyugtattam, hogy egész nyugodtan. Aztán Charlotte vette elő a megsértett hercegnő oldalát, amit a legjobban utálok. Bár a végén meg se tudta mondani, mi baja. De az ilyen napok teljesen kimerítenek, úgy éreztem magam este, mint egy mosott hulla.
Szóval ilyen szempontból nem várom a szünetet, mert ki tudnak csinálni. A másik része a dolognak, hogy az agyam folyamatosan kattog, hogy mivel kössem le őket. A négy fal közé nem lehetnek bezárva, de nagyon aktív programot se tudok tervezni Alex rossz lába miatt. Persze van pár ötlet, de nem tudom, kitart e a végéig. Őszintén szólva nagyon remélem, hogy a szünidő is csak úgy elrepül...
Egyéb események:
Más is kicsinál. Konkrétan apuka. Ignorál, nem kicsit. És mivel más eget rengető probléma szerencsére nincs, ez a középpontba furakodja magát. Máskülönben nem biztos, hogy negyedennyire is frusztrálna. De az olyan dolgok, hogy ő kihangsúlyozza, hogy magának és Louise-nak csinál vacsorát, vagy inkább 5 méterre odébb eszik tálcáról, mint hogy velem egy asztalhoz üljön, esetleg személyesen beszéljen velem, ne a gyerekekkel hívasson fel, hogy ők ma nem esznek itthon... Tudom, hogy én itt soha nem leszek teljes értékű családtag, és nem hiszem hogy tudnám valaha valahol is annak érezni magam, de nem szeretem, ha azt éreztetik velem, hogy én "csak az au pair" (vagy a cseléd) vagyok. És talán azért bosszant ez ennyire, mert az elején ez még nem így volt. Valami megváltozott, és nem tudom, miért. Tudom, hogy már panaszkodtam erre nektek, de egyszerűen nem tudom nem foglalkozni vele. Minden nap ezt tapasztalom, és amikor már reggel kapom a köszönök-mert-muszáj dolgot a lenéző körítésben, elborul az agyam és a napom el van baszva. Kedden ez annyira kiült az arcomra, hogy amikor megjött James, az első kérdése az volt, mi a baj. Na hát pont neki nem beszélhetek ilyesmiről, szóval csak igyekeztem kimenteni magam. De már itt a példa előttem:

Más. A drága gyerekem majdnem felgyújtotta a házat. Ezt úgy sikerült, hogy azt gondolta, jó ötlet a nedves kéztörlőt a led-lámpára felakasztani. Amikor kiderült a baj, a kéztörlő fele már csak hamu volt. És mint kiderült, 2 évvel ezelőtt egy kísértetiesen hasonló dolog esett meg, akkor is Alex hibájából. Nagyon nagy szerencse, hogy nem lett nagy baj. Másként hirtelen hajléktalan lennék...
Még olyan sok mindent akartam írni, de elillantak a gondolatok. Mindig megfogadom, hogy sűrűbben írok, de  persze mindig közbejön valami..
Holnap egy kis extra melóm van estére, szombaton egy ebédre majd este egy szülinapi partira vagyok hivatalos... Majd mesélek!

Puszó!

2011. július 18., hétfő



Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.


Wass Albert

2011. július 15., péntek

kajaválság, mosásmánia és negyed-vegetarianizmus

Nem tudom, mi történik, de csak úgy száguldanak a napok. Alig kaptam a fejemhez, hogy megint hétfő, már itt is a péntek. Szeretem...
A napi rutint most kihagynám, térjünk rá a címre. Kajaválság. Ugyebár már a múltkor panaszoltam, hogy nincs itthon semmi ehető. És ez sokáig így is maradt. De az egy dolog, hogy én kínlódok emiatt, de a hét közepén már azzal is bajban voltam, hogy a gyerekeknek mit adjak. Semmi snack, sajt vagy joghurt, 3 szem alma árválkodott a gyümölcsös tálban, a szendvicsnek való elkopott, szóval gyakorlatilag üres volt a hűtő. Kedden ugyan elmentem a boltba, és vettem magamnak vacsorának valót, de az sem tart örökké... Louise még meg is jegyezte, hogy szóljak, hogy mit szeretek, és akkor ő majd hoz, de hát könyörgöm, semmi nem volt a hűtőben, akkor mégis mit gondol? Szerdán volt egy 10 perces bevásárlás, lett tej, 3 db banán, 4 db sajtrudacska, és ennyi. Hűűű. És ugye a legfurcsább, hogy ilyen még nem volt. De sebaj, túléltük, ma reggel 8kor már ment anyuka boltba, és kb. 15 szatyorral jött haza. Viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy húsfélét nem nagyon vesz. Esetleg darált húst, vagy csirkemellet. Nem voltam rest, és megkérdeztem, ugyan miért. És most figyeljetek, mert ilyet én még nem hallottam. Szóval azért csirkemell, mert az csak hús. Viszont, ha már csont is van benne, akkor elkezd undorodni tőle, mert hogy megmásíthatatlanul emlékezteti rá, hogy az állat. Szóval csak színhús, semmi csont vagy bőr. És mindenféle hús csak olyan formában, ami nem juttatja eszébe, hogy az állat volt valamikor. Derültem rajta egy sort, és mondtam is neki, hogy ilyet én még nem hallottam... Nagyon fura...
Heti kínszenvedésem a vasalás volt. Ugyanis a múlt hétről felhalmozódott jó sok szennyes, így Louise csak mosott és mosott. Amikor vasárnap este megláttam az extra óriási halmot, sokkot kaptam.Hétfőn nekiugrottam, és 5 órán keresztül csak vasaltam. Aztán mentem a gyerekekért. Keddre is maradt egy kis móka, még úgy másfél órányi. Épp kezdtem örülni, hogy a szerdai takarítással be is fejeződtek a napközbeni programjaim, erre csütörtökre megint ott figyeltek a ruhák. Még 2 óra hossza. Nem igazán értem, hogy a fenébe lehetett ennyi koszos ruha, és mi tört Louise-ra, hogy MINDENT egyből ki akart mosni.... Megszenvedtem vele, de küldetés teljesítve.A karom mint egy szkanderbajnoké. :D
De. Mindez nem elég, miért is lenne. Az egyik kutya tüzel. Éljen. Magamtól jöttem rá, elfelejtettek szólni, még jó hogy nem hagytam a padlószőnyegen fel-alá sétálgatni a drágát. Szóval most szigorú elzárásban van, a konyha-ebédlő területét nem lépheti át. És ez mit jelent nekem? Minden nap a szokásos porszívózás után állhatok neki felsuvickolni a járólapot. Hmm.
Szóval most eléggé el voltam havazva, fáradt is vagyok. Sőt, tegnap még a gyerekemmel is összekaptunk. Néha hajlamos elfelejteni, hogy ő egy gyerek, én pedig a felnőtt. Így először tőlem, majd az anyjától is kapott egy kis fejmosást. Azért nem hiányzott még ez is...
De azért semmi aggódás, jól vagyok, csak fáradtan. VISZONT MA PÉNTEK!!! Mi mást kívánhatnék? (nem kötöm az orrotokra!) XD


Kellemes hétvégét drágáim!

2011. július 9., szombat

2 hét szita aggyal

Nos, itt vagyok!
Rászántam magam az írásra, pedig nem sok kedvem van hozzá, de aztán ennyire sem fogok emlékezni, mint most.
Ugyebár az elmúlt 2 hetet kéne összefoglalnom, igyekszem, bár a kis szita agyam már elég sok mindent elfelejtett. Például nem nagyon emlékszem, mik történtek a múlt héten itthon. Nyilván semmi különös, mert egyébként nem felejtettem volna el... Viszont, voltak jó dolgok is. Megismerkedtem egy magyar nővel, Emivel, aki itt él a csepp kis városomban, idestova már 13 éve. Nagyon kedves és barátságos, ő is au pairként kezdte, és most 2 szép leányzóval megáldott feleség. Az ő férje volt az, aki csupán szívességből megcsinálta a gépem teljesen ingyen és bérmentve, így nagyon hálás vagyok mindkettőjüknek.
Vasárnap Annával, az erdélyi csajjal elmentünk High Wycombe-ban csavarogni, nagyon jól esett már egy kicsit kimozdulni, és persze magyarul beszélgetni. Anna is nagyon rendes csaj, örülök, hogy találkoztunk, és mert nagyon sok dolgot tervezünk együtt. Már rámfér egy barát, aki nem sok-sok kilométerre lakik...
Aznap este ahogy hazaértem, megláttam a szülők szobájában egy félig bepakolt bőröndöt. Na, itt már tudtam, baj van. Na persze nem nagy baj, csak Louise megint ment Aberdeenbe egészen csütörtök estig. Ami nekem annyit jelent, hogy csend és magány, Stewart kommunikatív oldala a mai napig nem javult az irányomban, szóval szívás. (Azért csak elmesélem, hogy a múlt héten Louise odavolt bulizni, és később Stewart hozta haza. Ahelyett, hogy bekopogott volna hozzám, elkezdett az ajtómhoz beszélni, bízva benne hogy bent vagyok és hallom... ???) De én ezzel már igazán nem tudok mit kezdeni, csak belenyugszom és ennyi. Egyéb probléma nem adódott, nem kellett többet dolgoznom vagy ilyesmi. Még aznap este átbeszéltük a heti menetrendet, gimnasztika, Beavers, Cubs (táborok), úszás, új könyvek fizetése, és a babnevelő versenyre való növényszállítás! :D Hétfő sima menet, gimnasztika és miegymás, valamint a Cubs esti erdei sétája, ahová elvileg csak Alex és Stewart ment volna, de persze Charlotte-ot is elrángatták, ennek köszönhetően a gyerekek fél 10kor kerültek ágyba... a 7 és 8 óra helyett. Kedden történt meg a csoda, amikor is végre megcsinálták a gépem. Mire hazaértem, itt volt James (S. legjobb barátja, ha elfelejtettétek volna). Egy meglehetősen érdekes beszélgetésem volt vele. Kint cigiztünk, és lelkendezve meséltem neki, hogy a nem-működő gépem újra működik, és milyen boldog vagyok. Erre azt mondja, miért nem mondtam Stewartnak, hogy baj van a gépemmel, mert hogy az ő cégénél millió meg egy ember van, aki ezzel foglalkozik, és.... Hahaha. Tájékoztattam, hogy Stewart pontosan tudta, hogy mi baja a gépemnek, mert kb. fél méterre ült velem szemben, amikor meséltem a sztorit. És nem mondott semmit. Szegény James gyorsan elterelte a témát, aztán röhögtünk még egy sort. De azért remélem el tudjátok képzelni, hogy az én kis buksimban csak úgy cikáznak a gondolatok egy ilyen elszólás után... Pláne azért, mert még Louise is azon törte magát, hogy hol csináltathatnám meg, előtte meg a nettel szenvedtünk napokig, azzal is csak ő volt hajlandó foglalkozni...
Szerdán ismét apuka okozott egy kis fennakadást, a gyerekek itták meg a levét megint, de ez már nem az én bajom...James átjött szülinapi vacsira, ami történetesen pizza volt, legalább valami "normális" kaja.
Már kezdem nagyon unni ezeket a kajákat. Tészta paradicsomszósszal. Az akár heti 3szor is. Hiányzik a hús. Na és a fűszerek. Meg a változatos, meleg vacsora. A "2 perc alatt főzd ki vízben" vagy "dobd a sütőbe 20 percre" variációktól herótom van. De beszélek is anyukával, hogy a következő bevásárlásnál bővítse a készletet, mert becsavarodok. Na jó, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy honvágyam van. Egy kicsit. Egyrészt azért, mert amikor otthon voltam, akkor csak a suli meg a tanulás ment, és minden más kimaradt. Másrészt azért, mert minden ismerősöm megy haza a nyáron. Én meg nem. És ez nem fair. Persze, ha nagyon akarnám akkor haza tudnék menni, de az megint azt jelentené, hogy addig megint csak arra gyűjthetnék, hogy otthon legyek. Ó, szív nyugodj... Csak ne hiányozna annyira a kis családom. Meg a barátaim, akik el vannak veszve. Persze tudom, hogy ők is olvassák ezeket a sorokat, de én nem látom őket, nem hallom a hangjukat, nem tudok róluk semmit. Van, akiről azóta, hogy kijöttem. És igen, tudom, hogy a filozófiámmá kéne tenni, hogy aki nem keres az nem is a barátom, mert nem hiányzok neki stb., de azért mégsem tudok csak úgy pikk-pakk kitörölni embereket. Mert fontosak nekem. Szóval amikor ezt olvassátok, légyszi, legalább egy pár sort írjatok, vagy skype-on nyomjatok rám, mert rám is rámtör a piszok magány néha. Csak nem szoktam kiteregetni.
Na de elég a siránkozásból, térjünk vissza a hétköznapokhoz. Eljött (hamarabb mint gondoltam volna) a csütörtök, Louise szerencsésen hazaért. Charlotte-ot addigra megfürdettem, mert apuka és Alex elmentek kajakozni, és fogalmam nem volt, hogy ki mikor érkezik. (Viszont a kajakkal kapcsolatban feltámadt a régi szerelem, szóval lehet hogy újra nekikezdek!). Beszéltünk egy pár szót, majd eltettem magam péntekre. Elég lazára sikerült a nap, reggel a szakadó esőben elvittem a kölköket. Itthon begubóztam, majd erőt vettem egy kis porszívózáshoz, mire Louise szól, hogy ő megy a gyerekekért. Nem bántam egy cseppet se. Hazaértek, és engedéllyel bevackoltunk a tévé elé. Ők a házi gyártmányú sátorban moziztak, én meg csak olvasgattam. Sajnos nálunk a tévézés kiváltság, pedig el tudnám viselni, ha minden nap így menne. Ráadásul 2 hét és nyári szünet, szóval ideje megtervezni, mit is fogunk csinálni, mert gyereket a 4 fal között tartani öngyilkosság...
Terveztük Emiékkel és Annával, hogy este átugrunk High Wycombe-ba egy kicsit iszogatni, és Emi a szingli barátoknak is be akar mutatni minket :D, de végül elmaradt, kinek ez kinek az jött közbe. Sebaj, majd bepótoljuk.
Újra itt a hétvége, sőt, a fele már el is telt...

Puszillak titeket, vigyázzatok magatokra!


2011. július 6., szerda

leginkább OXFORD

Előszó:
Végre itt. Nem volt egy egyszerű eset, másként nem is az enyém lenne...
Először az internet adta meg magát. Napokon keresztül szenvedtünk vele, mire kiderült, hogy átprogramozódott a vezeték nélküli hálózat. Nagy nehezen helyrehoztunk, de legalább néha volt alkalmam a vezetékeset használni. (amivel szintén megszenvedtem, mire elfogadta a gépemet). Ahogy a net helyreállt, a gépem sztrájkba lépett. Egy olyan jelszót követelt, amit sose tudtam. Azt pedig nem hiszem, hogy meg kellene magyarázni, hogy egy magamfajta embernek mit jelent a számítógép/internet nélküli élet. De minden csoda 3 napig tart, (vagy egy kicsit tovább), probléma megoldva, jelentem visszatértem! Először ezt a szépen pihentetett bejegyzést kapjátok tőlem, majd ezután egy maratoni bejegyzést.(és a videót is valamikor) Mert persze egy csomó minden történt velem, amit el akarok mesélni: barátság, őszinteség, mellőzés, segítőkészség, bizalom, kínos szituáció, honvágy, odafigyelés, szomorúság, öröm, kétségbeesés, szóval mindenféle finomság.
Remélem várjátok! Én már nagyon!!!! :D


Ideje behoznom a lemaradást. Elkészítem ezt a bejegyzést, és amint a technika ördöge kegyes lesz hozzám, a nagyközönség elé tárom.
Egy hete is megvan, hogy utoljára írtam. Ezt csak onnan tudom, hogy a pénteki napról még bizonyos, hogy nem számoltam be. Ami pedig azért volt érdekes, mert az ősrégi barátnőm meglátogatott!! Ő Dublinban él a párjával, és ezúttal kocsival mentek haza, én pedig szerencsés pontján lakom a térképnek. Így esett, hogy bár csak rövid időre, de azért összefutottunk. Jó volt, szép volt, de remélem, legközelebb már én megyek hozzájuk!
Becsorgott a hétvége, a híres-nevezetes II. oxfordi au pair találkozó. 8kor indultam szomorúan csepegő esőben, és egy cseppet sem voltam boldog a vonatjegy ára miatt, miután a railcarddal szépen megszívatott a posta. (ugyanis ez kedvezményre jogosít, és pénteken ide kellett volna érnie, de a drága postásunknak nyoma veszett, melynek következtében szombat délre jött meg, mikor én már nem voltam itt!). Sárával félúton taliztunk, majd megérkeztünk a történelmi Oxford városába. Bár úgy nézett ki, mindenki majdnem egy időben jön, mégis mi, az elsők csaknem 2 órát vártunk, mire az utolsó elveszett lélek is befutott. De csak összejött. A hostelban ledobáltuk a cuccokat, és irány a város. Én, a magam részéről sokkal többet vártam ttőle. De lehet az is a baj, hogy nem volt az az óriási városnéző körút, csak szolidan elcsoszogtunk a sétálóutcán. Kis lötyögés, ebéd, szieszta a parkban, majd tankolás estére. Nem akartam a legutóbbi estéhez hasonlóan szárazon maradni, így bevállaltam egy üveg gin felét… Visszahurcolkodtunk a hostelba, az „óriási” szobákban elfoglaltuk helyeinket, és nekiálltunk készülődni. Meg is lett, szigorú időbeosztásunk volt, szóval semmi kecmec. Persze csaknem utolsóként vágódtam be… Leültünk a hostel közösségi részébe, bocs, de jobb szó nem jut eszembe. Pillanatok alatt teljes megszállás alá vettük, és kezdtük a bemelegítést. A tempó akkor gyorsult fel mikor az egyik fiúka (vagy hapsi, kinek hogy tetszik), ránk szólt, hogy ugyan bár mind bájosak vagyunk, de az nem nagyon járja, hogy a bárban (mert hogy volt egy bárpult is) a saját italunkat szürcsöljük, holott ez másnak nincs megengedve… Így kaptunk 15 percet, majd egy kicsit többet, de nem kockáztathattuk, hogy kárba vész a pia, így belehúztunk. Nem kicsit. Ha nem világos, 20 percen belül mindenki vadul mosolygós lett…. XD Majd átszaladtunk a szomszéd helyre, valami diszkó-féle lehetett. Csak azért nem fikázom nagyon, mert ingyen vittek be minket. De máskülönben piszokul sajnáltam volna a pénzt rá. Eltáncikáltunk, elpasizgattunk, az én éjszakám elég fullos lett. (köszi Ági) Aztán reggel 6kor estem ágyba. XD És azt hiszem 8 körül riadtam fel a csacsogásra körülöttem. Mindenki mosott rongyként nézett ki. De csak összeszedtük magunkat, lementünk reggelizni, igaz, én még azt a nehezen megszerzett kávét se tudtam meginni. Hiába, öregszem, a gyomrom se úgy bírja már…Egy-két előző éjszaka által hátrahagyott kínos momentum után nekiálltunk pakolászni. És irány újra a város. Kis lézengés után valaki úgy gondolta, csak ne hagyjuk ki a gondolázást. Na, hagy ne mondjam, az egész egy viccre sikeredett. De szó mi szó, jó vicc volt. :D (kivéve azt a részt, amikor majdnem karamboloztunk egy óriási hajóval).
Majd elcsattogtunk kajálni, és megint vissza a parkba. Komolyan mondom, nem tudom, mikor gyalogoltam ennyit. És nem esett jól. Sikeresen kiválasztottunk egy kacsafossal teli területet, és elvágódtunk. Ment a csacsogás, persze csak alapjáraton. Egyébként legalább az idő kegyes volt hozzánk, talán túl kegyes is, a 31 fokkal… 4 előtt elkezdtünk szedelőzködni, mert a vonat nem vár… Épp időben ki is értünk az állomásra, jött is a vonat nemsokára. Sokan voltak, így az önkéntes csöveskedés mellett döntöttünk. Jó volt még egy kicsit cseverészni. Majd szomorúan búcsút intettem a lányoknak. Megkerestem a másik vonatom, persze késett, miért is ne, de végül negyed 7 körül már itthon voltam. A család sehol, még egy óra múlva se. Amit azért furcsállottam, mert a lányom 7kor már megy feküdni. Végül 8 után hallottam valami hangokat, de már nem nagyon voltam észen. Feladtam a harcot, és hagytam az álommanót nyerni. Reggel 7ig tartott az uralma…

Ezt a majdnem teljesen oxfordi hétvégés bejegyzést nem szeretném felhígítani, így a többit a következőben kapjátok.

Melinda, Sára, Eszti, Magdi, Melinda, Edina, Ági, Gabi, Éva, Erika és Tomi, jó volt veletek.


Hamarosan találkozunk!

U.i.: Szerettem volna a videót is itt közzétenni, de még nincs kész. Utólag pótolom, vétek lenne kihagyni...