Előszó:
Végre itt. Nem volt egy egyszerű eset, másként nem is az enyém lenne...
Először az internet adta meg magát. Napokon keresztül szenvedtünk vele, mire kiderült, hogy átprogramozódott a vezeték nélküli hálózat. Nagy nehezen helyrehoztunk, de legalább néha volt alkalmam a vezetékeset használni. (amivel szintén megszenvedtem, mire elfogadta a gépemet). Ahogy a net helyreállt, a gépem sztrájkba lépett. Egy olyan jelszót követelt, amit sose tudtam. Azt pedig nem hiszem, hogy meg kellene magyarázni, hogy egy magamfajta embernek mit jelent a számítógép/internet nélküli élet. De minden csoda 3 napig tart, (vagy egy kicsit tovább), probléma megoldva, jelentem visszatértem! Először ezt a szépen pihentetett bejegyzést kapjátok tőlem, majd ezután egy maratoni bejegyzést.(és a videót is valamikor) Mert persze egy csomó minden történt velem, amit el akarok mesélni: barátság, őszinteség, mellőzés, segítőkészség, bizalom, kínos szituáció, honvágy, odafigyelés, szomorúság, öröm, kétségbeesés, szóval mindenféle finomság.
Remélem várjátok! Én már nagyon!!!! :D
Ideje behoznom a lemaradást. Elkészítem ezt a bejegyzést, és amint a technika ördöge kegyes lesz hozzám, a nagyközönség elé tárom.
Egy hete is megvan, hogy utoljára írtam. Ezt csak onnan tudom, hogy a pénteki napról még bizonyos, hogy nem számoltam be. Ami pedig azért volt érdekes, mert az ősrégi barátnőm meglátogatott!! Ő Dublinban él a párjával, és ezúttal kocsival mentek haza, én pedig szerencsés pontján lakom a térképnek. Így esett, hogy bár csak rövid időre, de azért összefutottunk. Jó volt, szép volt, de remélem, legközelebb már én megyek hozzájuk!
Becsorgott a hétvége, a híres-nevezetes II. oxfordi au pair találkozó. 8kor indultam szomorúan csepegő esőben, és egy cseppet sem voltam boldog a vonatjegy ára miatt, miután a railcarddal szépen megszívatott a posta. (ugyanis ez kedvezményre jogosít, és pénteken ide kellett volna érnie, de a drága postásunknak nyoma veszett, melynek következtében szombat délre jött meg, mikor én már nem voltam itt!). Sárával félúton taliztunk, majd megérkeztünk a történelmi Oxford városába. Bár úgy nézett ki, mindenki majdnem egy időben jön, mégis mi, az elsők csaknem 2 órát vártunk, mire az utolsó elveszett lélek is befutott. De csak összejött. A hostelban ledobáltuk a cuccokat, és irány a város. Én, a magam részéről sokkal többet vártam ttőle. De lehet az is a baj, hogy nem volt az az óriási városnéző körút, csak szolidan elcsoszogtunk a sétálóutcán. Kis lötyögés, ebéd, szieszta a parkban, majd tankolás estére. Nem akartam a legutóbbi estéhez hasonlóan szárazon maradni, így bevállaltam egy üveg gin felét… Visszahurcolkodtunk a hostelba, az „óriási” szobákban elfoglaltuk helyeinket, és nekiálltunk készülődni. Meg is lett, szigorú időbeosztásunk volt, szóval semmi kecmec. Persze csaknem utolsóként vágódtam be… Leültünk a hostel közösségi részébe, bocs, de jobb szó nem jut eszembe. Pillanatok alatt teljes megszállás alá vettük, és kezdtük a bemelegítést. A tempó akkor gyorsult fel mikor az egyik fiúka (vagy hapsi, kinek hogy tetszik), ránk szólt, hogy ugyan bár mind bájosak vagyunk, de az nem nagyon járja, hogy a bárban (mert hogy volt egy bárpult is) a saját italunkat szürcsöljük, holott ez másnak nincs megengedve… Így kaptunk 15 percet, majd egy kicsit többet, de nem kockáztathattuk, hogy kárba vész a pia, így belehúztunk. Nem kicsit. Ha nem világos, 20 percen belül mindenki vadul mosolygós lett…. XD Majd átszaladtunk a szomszéd helyre, valami diszkó-féle lehetett. Csak azért nem fikázom nagyon, mert ingyen vittek be minket. De máskülönben piszokul sajnáltam volna a pénzt rá. Eltáncikáltunk, elpasizgattunk, az én éjszakám elég fullos lett. (köszi Ági) Aztán reggel 6kor estem ágyba. XD És azt hiszem 8 körül riadtam fel a csacsogásra körülöttem. Mindenki mosott rongyként nézett ki. De csak összeszedtük magunkat, lementünk reggelizni, igaz, én még azt a nehezen megszerzett kávét se tudtam meginni. Hiába, öregszem, a gyomrom se úgy bírja már…Egy-két előző éjszaka által hátrahagyott kínos momentum után nekiálltunk pakolászni. És irány újra a város. Kis lézengés után valaki úgy gondolta, csak ne hagyjuk ki a gondolázást. Na, hagy ne mondjam, az egész egy viccre sikeredett. De szó mi szó, jó vicc volt. :D (kivéve azt a részt, amikor majdnem karamboloztunk egy óriási hajóval).
Majd elcsattogtunk kajálni, és megint vissza a parkba. Komolyan mondom, nem tudom, mikor gyalogoltam ennyit. És nem esett jól. Sikeresen kiválasztottunk egy kacsafossal teli területet, és elvágódtunk. Ment a csacsogás, persze csak alapjáraton. Egyébként legalább az idő kegyes volt hozzánk, talán túl kegyes is, a 31 fokkal… 4 előtt elkezdtünk szedelőzködni, mert a vonat nem vár… Épp időben ki is értünk az állomásra, jött is a vonat nemsokára. Sokan voltak, így az önkéntes csöveskedés mellett döntöttünk. Jó volt még egy kicsit cseverészni. Majd szomorúan búcsút intettem a lányoknak. Megkerestem a másik vonatom, persze késett, miért is ne, de végül negyed 7 körül már itthon voltam. A család sehol, még egy óra múlva se. Amit azért furcsállottam, mert a lányom 7kor már megy feküdni. Végül 8 után hallottam valami hangokat, de már nem nagyon voltam észen. Feladtam a harcot, és hagytam az álommanót nyerni. Reggel 7ig tartott az uralma…
Ezt a majdnem teljesen oxfordi hétvégés bejegyzést nem szeretném felhígítani, így a többit a következőben kapjátok.
Melinda, Sára, Eszti, Magdi, Melinda, Edina, Ági, Gabi, Éva, Erika és Tomi, jó volt veletek.
Hamarosan találkozunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése