Nos, itt vagyok!
Rászántam magam az írásra, pedig nem sok kedvem van hozzá, de aztán ennyire sem fogok emlékezni, mint most.
Ugyebár az elmúlt 2 hetet kéne összefoglalnom, igyekszem, bár a kis szita agyam már elég sok mindent elfelejtett. Például nem nagyon emlékszem, mik történtek a múlt héten itthon. Nyilván semmi különös, mert egyébként nem felejtettem volna el... Viszont, voltak jó dolgok is. Megismerkedtem egy magyar nővel, Emivel, aki itt él a csepp kis városomban, idestova már 13 éve. Nagyon kedves és barátságos, ő is au pairként kezdte, és most 2 szép leányzóval megáldott feleség. Az ő férje volt az, aki csupán szívességből megcsinálta a gépem teljesen ingyen és bérmentve, így nagyon hálás vagyok mindkettőjüknek.
Vasárnap Annával, az erdélyi csajjal elmentünk High Wycombe-ban csavarogni, nagyon jól esett már egy kicsit kimozdulni, és persze magyarul beszélgetni. Anna is nagyon rendes csaj, örülök, hogy találkoztunk, és mert nagyon sok dolgot tervezünk együtt. Már rámfér egy barát, aki nem sok-sok kilométerre lakik...
Aznap este ahogy hazaértem, megláttam a szülők szobájában egy félig bepakolt bőröndöt. Na, itt már tudtam, baj van. Na persze nem nagy baj, csak Louise megint ment Aberdeenbe egészen csütörtök estig. Ami nekem annyit jelent, hogy csend és magány, Stewart kommunikatív oldala a mai napig nem javult az irányomban, szóval szívás. (Azért csak elmesélem, hogy a múlt héten Louise odavolt bulizni, és később Stewart hozta haza. Ahelyett, hogy bekopogott volna hozzám, elkezdett az ajtómhoz beszélni, bízva benne hogy bent vagyok és hallom... ???) De én ezzel már igazán nem tudok mit kezdeni, csak belenyugszom és ennyi. Egyéb probléma nem adódott, nem kellett többet dolgoznom vagy ilyesmi. Még aznap este átbeszéltük a heti menetrendet, gimnasztika, Beavers, Cubs (táborok), úszás, új könyvek fizetése, és a babnevelő versenyre való növényszállítás! :D Hétfő sima menet, gimnasztika és miegymás, valamint a Cubs esti erdei sétája, ahová elvileg csak Alex és Stewart ment volna, de persze Charlotte-ot is elrángatták, ennek köszönhetően a gyerekek fél 10kor kerültek ágyba... a 7 és 8 óra helyett. Kedden történt meg a csoda, amikor is végre megcsinálták a gépem. Mire hazaértem, itt volt James (S. legjobb barátja, ha elfelejtettétek volna). Egy meglehetősen érdekes beszélgetésem volt vele. Kint cigiztünk, és lelkendezve meséltem neki, hogy a nem-működő gépem újra működik, és milyen boldog vagyok. Erre azt mondja, miért nem mondtam Stewartnak, hogy baj van a gépemmel, mert hogy az ő cégénél millió meg egy ember van, aki ezzel foglalkozik, és.... Hahaha. Tájékoztattam, hogy Stewart pontosan tudta, hogy mi baja a gépemnek, mert kb. fél méterre ült velem szemben, amikor meséltem a sztorit. És nem mondott semmit. Szegény James gyorsan elterelte a témát, aztán röhögtünk még egy sort. De azért remélem el tudjátok képzelni, hogy az én kis buksimban csak úgy cikáznak a gondolatok egy ilyen elszólás után... Pláne azért, mert még Louise is azon törte magát, hogy hol csináltathatnám meg, előtte meg a nettel szenvedtünk napokig, azzal is csak ő volt hajlandó foglalkozni...
Szerdán ismét apuka okozott egy kis fennakadást, a gyerekek itták meg a levét megint, de ez már nem az én bajom...James átjött szülinapi vacsira, ami történetesen pizza volt, legalább valami "normális" kaja.
Már kezdem nagyon unni ezeket a kajákat. Tészta paradicsomszósszal. Az akár heti 3szor is. Hiányzik a hús. Na és a fűszerek. Meg a változatos, meleg vacsora. A "2 perc alatt főzd ki vízben" vagy "dobd a sütőbe 20 percre" variációktól herótom van. De beszélek is anyukával, hogy a következő bevásárlásnál bővítse a készletet, mert becsavarodok. Na jó, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy honvágyam van. Egy kicsit. Egyrészt azért, mert amikor otthon voltam, akkor csak a suli meg a tanulás ment, és minden más kimaradt. Másrészt azért, mert minden ismerősöm megy haza a nyáron. Én meg nem. És ez nem fair. Persze, ha nagyon akarnám akkor haza tudnék menni, de az megint azt jelentené, hogy addig megint csak arra gyűjthetnék, hogy otthon legyek. Ó, szív nyugodj... Csak ne hiányozna annyira a kis családom. Meg a barátaim, akik el vannak veszve. Persze tudom, hogy ők is olvassák ezeket a sorokat, de én nem látom őket, nem hallom a hangjukat, nem tudok róluk semmit. Van, akiről azóta, hogy kijöttem. És igen, tudom, hogy a filozófiámmá kéne tenni, hogy aki nem keres az nem is a barátom, mert nem hiányzok neki stb., de azért mégsem tudok csak úgy pikk-pakk kitörölni embereket. Mert fontosak nekem. Szóval amikor ezt olvassátok, légyszi, legalább egy pár sort írjatok, vagy skype-on nyomjatok rám, mert rám is rámtör a piszok magány néha. Csak nem szoktam kiteregetni.
Na de elég a siránkozásból, térjünk vissza a hétköznapokhoz. Eljött (hamarabb mint gondoltam volna) a csütörtök, Louise szerencsésen hazaért. Charlotte-ot addigra megfürdettem, mert apuka és Alex elmentek kajakozni, és fogalmam nem volt, hogy ki mikor érkezik. (Viszont a kajakkal kapcsolatban feltámadt a régi szerelem, szóval lehet hogy újra nekikezdek!). Beszéltünk egy pár szót, majd eltettem magam péntekre. Elég lazára sikerült a nap, reggel a szakadó esőben elvittem a kölköket. Itthon begubóztam, majd erőt vettem egy kis porszívózáshoz, mire Louise szól, hogy ő megy a gyerekekért. Nem bántam egy cseppet se. Hazaértek, és engedéllyel bevackoltunk a tévé elé. Ők a házi gyártmányú sátorban moziztak, én meg csak olvasgattam. Sajnos nálunk a tévézés kiváltság, pedig el tudnám viselni, ha minden nap így menne. Ráadásul 2 hét és nyári szünet, szóval ideje megtervezni, mit is fogunk csinálni, mert gyereket a 4 fal között tartani öngyilkosság...
Terveztük Emiékkel és Annával, hogy este átugrunk High Wycombe-ba egy kicsit iszogatni, és Emi a szingli barátoknak is be akar mutatni minket :D, de végül elmaradt, kinek ez kinek az jött közbe. Sebaj, majd bepótoljuk.
Újra itt a hétvége, sőt, a fele már el is telt...
Puszillak titeket, vigyázzatok magatokra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése