Rettenetes blogíró lettem. Emlékszem, amikor elkezdtem blogokat olvasni, mennyire bosszantott, ha valaki napokig, vagy hetekig nem írt. És hát tessék...
Tehát valahol 2hete írtam utoljára... Igen, amikor az októberi nyár beköszöntött. Csodás hétvége elé néztem, teljesen családmentesen. Meg is hívtam Verát és Claut hétvégére, erre mind a kettőnek most támadt programja... Csalódott voltam, végül aztán James jött át szombat este iszogatni és kibeszélni az élet nagy dolgait, így nem maradtam társaság nélkül. De a hétvége is véget ér egyszer, és hétfőn minden vissza a régi kerékvágásba.A hétköznapi teendőkről már szót nem ejtenék, a szokásos dolgok mennek. Csütörtökön sütögettünk a gyerekekkel, és a pogácsa annyira jól sikerült, hogy 2 darab maradt másnapra... Aznap este elmentünk a sulis csajokkal kicsit iszogatni. Az első ember aki rám köszön a pubban: egy apuka az iskolából. És nem volt egyedül. Nem zavartattam magam, ők se, a csajokkal röhögtünk egy sort, és fél1 körül hazafelé vettem az irányt. Pénteken majdnem szabad volt a délutánom (majdnem, mert azért egy kis vasalást még beleszorítottam), így az ügyes-bajos dolgaimat intézgettem.
Szombaton James-szel elmentünk kajcsizni Marlow-ba. Édes kis falu, érdekessége hogy testvérvárosa Budavárnak, valamint a Clarks által tervezett Széchenyi Lánchíd kisebb változata szeli át a Temzét. Este beültünk iszogatni a környék leghangulatosabb pubjába, egy 900 éves Treehouse-ba. A kandalló tüze mellett Bacardi-kólát szürcsölni, kell ennél jobb?
Vasárnap Claudia kitalálta, hogy menjünk el felfedezni, ezúttal Milton Keynes-be. Nem tudom, mikor csalódtam ekkorát. Az a város... Pfff... Nagy betonrengeteg, még a házak sem látszódnak. Azt hittem először, hogy a GPS nem tudja hogy hol a városközpont. Kiszálltunk a kocsiból, nagy pláza, azon kívül más nem nagyon. Bementünk kérdezősködni, mire az arcunkba mondták, ez a városközpont. Lehangoló, kiábrándító, és soha többet. A városnézésből egész napos shopping lett, amit akár High Wycombe-ban is megtehettünk volna... Nem érdekes, legalább végigröhögtük a napot (na és végigzabáltuk!). Persze, miért is ne, hazafelé az autópályán akkora dugó volt, hogy az alig egy órás út 2 óra lett... Így esélyem nem volt normális időben lefeküdni, felkészülni az újabb hétfőre. Pedig az jött rendíthetetlenül. Aztán nyomában a kedd, suli, miegymás... A suliról majd kaptok egy külön fejezetet is (egyszer, csak győzzétek kivárni hahaha).
De most megyek, bocsi, hulla vagyok.Vigyázzatok magatokra, Pusza!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése