24 óra

Azt hiszem az elmúlt 24 óra eseményei megérdemlik, hogy megemlítsem őket.

Tegnap újra itthon voltak a gyerekek. Megint a Black Parkba készültünk de ezúttal nem egyedül,. Jött Claudia is a gyerekeivel, akik ugye az én kölkeim uncsitesói. Mire mind odaértünk, már dél volt. Nem tudom miért, de fura hatása van az erdőnek. Állandóan éhesek vagyunk. Én is, és a gyerekek is. Egy hatalmas táskát vittem kajával teli, de fél 3ra már csak egy mandarin árválkodott benne. Összességében a nap megint jól eltelt, a gyerekek eljátszottak együtt, mi elcsevegtünk Clauval, és mind jól el is fáradtunk. Fél 5re értünk haza, 5kor már a hiszti ment, hogy ők éhen akarnak halni. Szóval gyorsan kivettem egy kis lasagne-t, megvacsiztunk és én elszivárogtam.

Igencsak igyekszem időben lefeküdni mostanában, mert kevés dolgot utálok jobban a kimerültségnél. 10 után nem sokkal álomra is hajtottam a fejem. Majd a nagy éjszakában 2.47kor felébredtem. Először azt hittem, csak a szokásos ébredés, ritkán alszom át megállás nélkül az éjszakákat. Aztán hamar kiderült, hogy ezúttal másról van szó. Anyuka este elment egy barátnőjével, és úgy sejtem, akörül ért haza. De amit már én realizáltam, az a veszekedés volt. Persze rám is a lehető legjobbkor jön a pisilhetnék, de bolond lettem volna kitenni a lábam a szobából. A papírvékony falak miatt ugye nem sok minden marad rejtve előttem, de sajnos (vagy szerencsére) a balhé okát nem tudtam kideríteni. Viszont volt kiabálás, dobálás, ajtócsapkodás, sírás, aminek köszönhetően a gyerekek is felébredtek. nem sokkal azután, hogy rájöttem, ma éjjel a szülők külön alszanak, elnyomott az álom.

Valami mókásat álmodtam és jókedvűen ébredtem. Míg eszembe nem jutott az éjszaka. Aki ismer az tudja, hogy nagyon utálom a feszültséget magam körül. Lementem a kávémért, síri csönd. 10 perc múlva még mindig. Pedig mindenki itthon volt, de én senkit nem láttam és nem hallottam. És ha minden reggel a zsivajra ébredsz, ez nagyon fura tud lenni. Felöltöztem és rendbe szedtem magam, lecsattogtam a konyhába. Apuka a telefonon lógott, esély nem volt köszönni. Fél órát csücsültem az ebédlőben, várva, hogy valami történjen. Végül aztán mindenki előkerült. De legszívesebben eltűntem volna onnan. A feszültséget harapni lehetett, én nem tudtam mit mondani, a szülők se, a percek hihetetlen lassúsággal vánszorogtak. Azt sem tudtam, hogy általánosságban mi van, mert 8kor egyedül szoktam maradni a gyerekekkel, most 9kor még mindenki otthon volt, holott ennek ma nem így kéne lennie. Mikor láttam, hogy anyuka a lunch-box készítéssel az utolsó feladatot is elvégezte helyettem, végképp tudatosult bennem, hogy ma megint feleslegesen keltem fel. Csak ültem és pislogtam, igyekeztem láthatatlanná válni, nehogy a végén rajtam csattanjon az ostor.

Végül aztán mindenki ment az útjára, anyuka pihen a szobájában, én mindjárt vasalok. És várom, hogy ez a légkör csak úgy elillanjon. Komolyan nem érdekel, min vesztek össze, vagy hogy megbékéltek e már azóta. Csak attól tartok, hogy rajtam fog lecsapódni a dolog. Bár, ha őszinte vagyok, inkább rajtam, mint a gyerekeken, nem igaz?

Remélem a hétvégén minden helyrerázódik, én is kikapcsolom az agyam. A vidámpark és Edina remek megoldás erre a feladatra.

Ti is legyetek jók,csak semmi balhé!!